Érzelmi
mértékegység…
Nevelőszülő
tanácsadói munkám során egyre több alkalommal találkozom azzal a helyzettel,
amikor nevelőszülő örökbe fogadja a hozzá nevelésre kerülő gyermeket. Persze
ebben semmi rendkívüli nem lenne, ha az egyes motivációt mélyebbre ásva nem
vennénk górcső alá.
Ki, miért fogadja örökbe – akár
újszülöttként, akár pár hónapos csecsemőként- a hozzá kerülő gyermeket?
Először azt
gondoltam, hogy annyira megszeretik, hogy amikor örökbe adhatóvá válnak,
képtelenek másnak átadni, hogy az a Más fogadja örökbe. Nagyobbnak ítélik azt a
veszteséget, amit az elválás okozna, mint azt az anyagi bizonytalanságot, ami
sajnos sok esetben következik be, miután megszűnik a korábban kapott nevelési
támogatás. Nem volt fiú saját gyermekük és az örökbe adható kislányt nem adják
vagy éppen fordítva a nemek arányát illetően.
Az igazi döbbenet
–magam nem lévén nevelőszülő -, akkor tört rám, amikor az egyik örökbe fogadó
nevelőszülő kérdésemre?” Biztos fogjátok bírni anyagilag, ha az ikreket örökbe
fogadjátok?” a következőt válaszolta: „a saját gyermekeink is tönkre mennének,
ha nem ezt tennénk!”
Lehet-e mást tenni?
Ez a történet csak egy a sok közül, de roppant tanúságos.
Az egyedülálló nő 28 évesen vált nevelőszülővé, mégpedig
koraszülött iker kislányokat kapott, akik nagyon sok figyelmet, törődést
igényeltek. Aztán jött a nagy szerelem, férjhez ment az akkor három éves iker
nevelt lányaival együtt, és hamarosan érkezett a saját fiú gyermek. Újabb három
év múlva egy saját kislányuk született. Az iker kislányok közben örökbe
adhatóvá váltak, de ekkorra már nagyon belenőttek a családba. A dilemma óriási
lett, adni vagy nem adni? Érvek és ellenérvek.
Sokan sokféle
tanácsot adtak a családnak, miért ne, sokan lesznek, nem az ő vérük, és ha nem
lesznek ilyenek, meg olyanok és mégiscsak a sajátjuk legyen már fontosabb.
Általában kisebb
testvérek születnek normál esetben, ezért kell „szakmailag” a nevelőcsaládoknál
a gyermekek kihelyezésénél korban úgymond alámenni, hogy az új mesterségesen
létrehozott testvérsorrend valamilyen módon életszerűnek tűnjön.
Ebben az esetben,
ez fordított sorrendben sikerült.
Elgondolkodtam a
nevelőapa (örökbefogadó apa) mondatán, hogy tulajdonképpen mibe is mennének
tönkre az ő saját gyermekeik? Valóban meredek helyzet lenne elmagyarázni a
vérszerinti fiatalabb gyermekeiknek, hogy „az ikrek csak azért mentek el, mert
nekik nem ők a szülei”. Ez a mondat első olvasásra semmi rendkívülit nem
tartalmaz, és egyébként is ami tény az tény, valóban mások a szüleik és ezt az
ikrek is tudják, hiszen számtalanszor szólt arról az esti mese, hogy ki kinek a
hasában lakott.
Ám lehet-e kisebb
testvérként azzal a gondolattal, érzéssel mit kezdeni, hogy „rólam is ki fog
derülni, hogy mások a szüleim és akkor engem is elvisznek, elvihetnek innen?”
Ki lehet-e ezt az
érzést bírni? Az első gondolatom panel válasz: igen, ki lehet bírni. Fel sem
merül ez egy saját gyermekben, ha szeretetben nevelik, ha jól kötődik és van
bizalom.
Aztán az jutott
eszembe, van-e mértékegysége ennek az érzésnek?
Annak van-e maximális felső határa, amibe tönkre lehet már menni, mint
például a gumikerékben a maximális nyomásnak. Olyan szívkörüli szorításra, agy
körüli nyomásra gondolok „bar”-ban vagy „atmoszférában” mérve, amelytől
megbetegszik a lélek, csökken az immunrendszer teherbírása és testi tünetek
kerülnek felszínre.
A maximum
mindenkinél más és más lehet, és az a teherbírás is, amelybe még nem betegszik
bele az ember. Lehet-e ezzel kísérletezni, szabad-e ekkora terhet tenni alapból
egy gyermekemberre, vagy ez a sorsa és ettől nem lehet, nem kell megmenteni? …
Rádiné Teri
nevelőszülői tanácsadó
(2010/II. - 11.old.)
