Amikor a hallgatás fontosabb…
Többször
előfordult már velem, hogy a szembejövő ismerős, sietős
lépésekkel „Szia! Hogy vagy?” módon köszöntött. Igazán nem
tudtam eldönteni, hogy most valóban kíváncsi is a válaszra, vagy csak a
maga megnyugtatására érdeklődött. Válaszolni nem volt módom, de nem is
hiszem, hogy ez lényeges lett volna. Hiszen hallgatni idő, ha
nem érdekel a másik őszintén, akkor elvesztegetett idő. Nemcsak
neki, nekem is. Nekünk, akik lelkileg sérült, érzelmileg
hullámzó gyermekek számára tesszük fel a „Hogy vagy?” kérdést,
nem lehetünk sietősek, felszínesek és őszintétlenek sem. Velük
szemben arra a féle meghitt beszélgetésre van szükség, amikor
csak és kizárólag egymásra figyelünk, amikor van lehetőség szót
ejteni érzésekről, gondolatokról, vágyakról. „Minőségi idő” egyik
elemeként jellemzi ezt Gary Chapman: Kamaszokra hangolva… című
könyvében. Ennek alapján pedig nem másról, mint a másik meghallgatásáról
van szó, arról a gyermekről, serdülőről vagy éppen kamaszról, akinek
segíteni szeretnénk. A meghitt beszélgetés, pedig olyan segítség, amely
főként a hallgatáson alapszik, amely nekünk szószátyár, papolós,
bőbeszédű felnőtteknek időnként nagyon nehezünkre esik. Nézzünk
hát néhány olyan szempontot, amely vezérfonal lehet ennek
gyakorlásához, higgyetek nekem, működik!
- Nézzünk a gyermek szemébe, ha beszél hozzánk, de ne fejezzünk ki semmilyen rosszallást a tekintetünkkel, legyünk nyitottak.
-
Ne foglalkozzunk semmi egyébbel, miközben hallgatjuk a gyermeket, ne
vasaljunk, ne mosogassunk és ne a tévét nézzük. Inkább kérjük meg, hogy
várjon 5-10 percet, amíg a nagyon fontos dolgunkat befejezzük.
-
Próbáljuk megérteni az érzéseit, olyan mondatokkal, mint: „úgy látom
csalódott vagy, mert…” jól értem megbántottak, mert….” (elég egyetlen
pontosító mondat)
- Ne szakítsuk félbe! Véletlen se vágjunk bele a szavába, mert itt és most nem a mi véleményünk fontos.
-
Figyeljünk testbeszédére. Ökölbe szorított kéz, könnyes tekintet,
remegő szemmozgás, reszkető lábak gyakran másról árulkodnak, mint amit
mond.
- Ha nem értünk valamit
végképp, akkor szorosan kapcsolódó kérdést tehetünk fel : „Ha jól értem,
azt mondod, hogy…., Jól gondolom, hogy …”
-
Legyünk megértőek. Bármi, ami első hallásra kiveri nálunk a
biztosítékot, nem kell, hogy hangos lekiabálás formában öltsön testet.
Hagyjunk időt magunknak is végig gondolni a dolgot.
-
Kérjünk engedélyt arra, hogy elmondhassuk a véleményünket. „Szeretnéd
hallani a véleményemet?” Ha „nem igazán” a válasz, akkor vége a
beszélgetésnek, ha igen, akkor létrejöhet egy párbeszéd. Ha sikerült
betartanunk, hogy végig hallgattuk, akkor van esély arra, hogy
ő is megteszi, még ha nem is ért egyet azzal, amit mondunk.
Bizonyára
furcsán hangzik első olvasatra, hogy engedélyt kérünk a
véleményünk elmondására, de nem csorbul vele tekintélyünk, hiszen ezzel
csak az önállóságát próbáljuk tiszteletben tartani. Egy ilyen
kérdés után a valószínűsége is nagyobb, hogy nemcsak meghallgat,
hanem hallgat is ránk.
Rádiné Teri
nevelőszülői tanácsadó
(2011/I. - 15.old.)
